Gyűjtögetőből minimalista - 1. rész: Az én történetem

    Az elmúlt években hatalmas változásokon mentem keresztül. Ezekből az egyik legszembetűnőbb, hogy a személyes holmijaim több mint a felére csökkentek.

Már öt éve, hogy elköltöztem otthonról. Nagy családban nevelkedtem, nyolcan vagyunk testvérek, és hát ennyi gyerek anyagi vonzatát bőven megérzi az ember. Ennek és a kornak köszönhetően melyben szüleim felnőttek, mindent félretettek, ami még jó lehet valamire, amit meg lehet még javítani, vagy ami szépnek tűnik. 

Gyerekként még sokat turkáltam a kincsek között, lelkesen boncoltam szét édesanyám dobozait, melyek régi képeslapokkal voltak tele, vagy kutakodtam a könyvespolcuk mélyén, melyen 3 egymás előtti sorba tömörültek a könyvek, amiket húszon éve nem látott senki. 

Ma már látom, hogy a családom gyűjtögető és velük én is az voltam. A házuk zsúfolt a sok kacattól, törött holmitól és egyéb feleslegtől. 

Mikor legutóbb meglátogattam őket, megakadt a tekintetem egy nagy kupac hajkefén. Jelenleg családom 3 nő nemű tagja lakik abban a házban, mégis legalább 20 hajkefe van a fürdőszoba melletti kisszekrényen összezsúfolva. Meg is jegyeztem, hogy minek ennyi hajkefe. "Mert használjuk" - Jött a válasz. Felemeltem egy műanyag darabot, ami aranykorában még használható lehetett, de szár híján elvesztette funkcióját. "És ezt?" - "Azt nem használjuk..." - Rám meredt rémült tekintet kísérte végig, ahogy visszateszem a kupac tetejére. 

Ez a gyűjtögetés: Szár nélküli, csonka hajkefe, amit nem lehet kidobni, mert a tulajdonosát valami megmagyarázhatatlan érzelmi kötődés fűzi hozzá. Ragaszkodunk a tárgyakhoz, szinte függünk tőlük, miközben fel sem tűnik, hogy szemétkupacok vesznek körbe, melyek leterhelnek, elszívják a gondolatainkat, életerőnket és a drága időnket, amit a takarítással töltünk. 

Én is ilyen voltam régen. Félretett régi sulis levelek, ajándékba kapott kacatok, amiket sosem használtam, ruhacímkék, pótgombok, törött-megjavítandók. Csupa felesleges holmi, amihez sosem értem, de amiket féltem kidobni, mert mi lesz ha...(Tényleg, amúgy mi is lenne...?)

Életem során tízszer költöztem (igen, az elmúlt 5 év során, durva...) és mindig valamit hátra hagytam. Mindig volt olyan tárgy, amit elfelejtettem -vagy már nem akartam tovább vinni; és én úgy éreztem, hogy a világban széjjel csepegtetem az apró, hozzám tartozó darabkákat, amik már nem hiányoztak és amikre sosem volt szükségem, hiszen vissza se tudnám idézni őket. 

Jelenlegi Párom mutatott rá, a rá jellemző humorral - mely mögött mindig igazságok rejlenek - hogy túl sok a holmim. Mikor összeköltözésünk után nem sokkal tovább cuccoltunk, megígértem, hogy ezúttal nem viszek mindent magammal. Így esett, hogy a holmijaim felét (!) kidobtam. Régi dolgozatok, sosem hordott-, vagy szakadt ruhák, szárított falevelek, stb. Körülbelül három nagy kukászsákot telítettem meg velük.

Beköltöztünk jelenlegi pici albérletünkbe, én meg lelkesen feltöltöttem a lakást a régi kiszortírozottak helyett újabb kacatokkal. Ez egy ideig buli volt, csakhogy a légkör egyre folytogatóbb lett, összenyomott az a sok holmi, ami körbevett. Minden héten felgyülemlett a kisasztalon az a bizonyos ruhakupac, a könyvespolcom tele volt csecsebecsékkel és olyan tárgyakkal pakoltam körbe magam, melyeket impulzus szerűen vásároltam össze turkálókból, ebay-ről, kínai üzletekből.

Ahogy változtam és komolyodtam, egyre több igényem lett a csendre és a nyugalomra. Rájöttem, hogy nem tudok alkotni, mert leköt az a sok gondolat, hogy mit kell még átválogatni, kiszortírozni, eltakarítani. Nyomott lettem és nem találtam a helyem a sok kacatom között. Akkoriban találtam rá az urban:eve blogra, melyből sok inspirációt szereztem életem rendszerezésére. Beszereztem egy szuper kis filofaxot, összeállítottam a saját takarítós ritmusomat, elkezdtem jobban befelé figyelni.

Majd másfél évvel ezelőtt egy barátnőm hatására a hulladékmentes életmód felé törekvésre kezdtem koncentrálni, utána jött a pénzköltés-mentes hónap. Felvettem egy irányt, de még mindig nem voltam ott, ahol szerettem volna lenni. Kerestem a kérdésre a választ, hogy hogyan nyugodhatnék meg, mire van szükségem, hogy a felhalmozott holmik között megtaláljam önmagam. 

Aztán idén januárban szembe jött velem a MinsGame nevezetű "játék", aminek az a lényege, hogy a hónap minden napján annyi holmit szortírozunk ki, ahanyadika van, így egy hónap alatt közel 500 cucctól szabadulhat meg az ember. Rémisztően jó tempóban haladtam és közben a lakás lassan fellélegzett, de több hely mégsem lett. Rájöttem, hogy elnyom az a sok tárgy, aminek pont az lenne a célja, hogy segítsen.

A sok impulzus, mások instaposztjaiban megjelenő holmik iránt érzett sóvárgásom, az olcsó boltok csábító árui mind-mind vásárlásra ösztökéltek. Míg gyűjtöttem tovább a holmikat, kisebb változások is megindultak: Áttértem az állatkísérletmentes kozmetikumokra. Elhasználtam a körülbelül 6 különböző illatú tusfürdőmet és vettem egy Manna szappant. A különböző AVON-os testápolók helyét átvette az argán-olaj. Lassanként elkezdtem lecsökkenteni a kozmetikumaimat, amelyekből előtte is csupán 3-4 darabot használtam. Elajándékoztam a körömlakkjaimat, ékszereim felét, csecsebecséket,...sorolhatnám.

Aztán egy hónappal ezelőtt az ősz változást hozó fuvallatának hatására nekiestem a szortírozásnak és ezzel egy időben az egyik kedvenc instás influencerem beszélt egy élő videóban a cuccok "lehúzó erejéről", a lényeg elveszéséről a tárgyak között és feldobott egy kihívást: csökkentsd a háztartásod 200 holmira. Napokig rágódtam a kérdésen, hogy ennek hogyan lehet nekiállni, hiszen csupán a ruháim száma meghaladja az ötvenet. Ráeszméltem, hogy nem állok készen erre a feladatra, még nem jött el az ideje, de a téma nem hagyott nyugodni. 

A lakásban kitettem egy dobozt, amibe gyűjtögetni kezdtem az utamba akadó felesleges tárgyakat, amiből rengeteg gyűlt már össze. Ezeket befotóztam és a neten igyekszem elpasszolni, ami meg rám marad, mehet az adományboltba.

Azóta az eddigi stabil életem a maga megszokott rutinjaival mozgásba lendülni látszik. Változások jönnek nem is olyan sokára és készen kell állnom rá. Míg a jógát és meditációt újra visszahozom a mindennapjaimba, rendet kell tennem magam körül, hogy ha itt az idő, átlássam, hogy mi az, amire valóban szükségem van, mert a többit nincs értelme tovább cipelni.

Eredetileg csak egy rövid kezdőmonológot szerettem volna írni a minimalista kihívásomhoz, de végül hosszúra nyúlt, amit nem bánok. Úgy hiszem, nem vagyok egyedül ezekkel a problémákkal és a tárgyak iránt érzett függőségemmel, de képesek vagyunk fejlődni és felvenni a kitűzött irányt, még ha jelen pillanatban lehetetlennek is tűnik az a bizonyos küldetés.